You belong with me

Íme, a harmadik helyet érdemelt novellám!

Olvashatjátok, ha a "Tovább"-ra kattintotok!

xOxO:

Kat.

You belong with me

   A szép arcot vizslattam. Néztem már órák óta az ablakomból. Szőkés barna haja azokba a gyönyörű, zöld szemeibe hullott. A sötétszürke póló alatt tisztán láttam kidolgozott, fantasztikus izmainak hullámzását, még ilyen messziről is.

- Nadine, ne bámuld már! Inkább menj oda, lökd félre azt a kis csajt, és rángasd az ágyadba! - Kelly, a nővérem mindig ezt a tanácsot adta. Igaza volt. Meg is tehettem volna. Kedd volt, vége a sulinak, közelített a nyári szünet. Mikor tegyem, ha nem most?

   De nem tettem. Ismertem Shane-t. Amennyire ember ismerhette. Shane Crimm, a suli egyik leghelyesebb sráca, és a különc kis Nadine Hell, Shane legfőbb bizalmasa és barátja. Az órámra néztem. Már csak egy óra, és végre Shane-el lehetek! gondoltam magamban. De még nem. Letéptem tekintetem a vágyálmomról, és a mellette álló selejtes valamire pillantottam. Lentről felfelé kezdtem meg elemzését. Magas sarkú, fekete szandál, természetesen a legmárkásabb. Láb körmei rikító vörösben pompáztak. Hosszú, vékony lábai fedetlenek voltak, fenekét és nőiességét is csak egy falatnyi farmer miniszoknya takarta. Felsője tűzvörös, mint láb körmei, és nagyon feszes, nyakban megköthető, mély dekoltázsú. Vállán fekete lakkbőr táska lógott, körmei hosszúak, és nem mellesleg, porcelánok voltak. Hosszú, szőke haja - póthaj - leért a derekáig, ki volt vasalva, és egy márkás, valószínűleg méregdrága napszemüveg segítségével fogta hátra. Valószínűleg, még sosem járt szemei előtt a két sötét lencse, én még csak hajpántként használva láttam a gyönyörű szemüveget. Kék szemeivel a fákat vizslatta, telt, rózsaszín ajkai dühösen lefelé biggyedtek. Shane magyarázott neki valamit, de a lányt nem érdekelte. Melanie Collins már csak ilyen volt. Buta, de hihetetlenül dögös cicababa, akin átment a fél iskola, és ő természetesen az én drága Shane-em mellett kötött ki. 

   Elhessegettem magamtól a gondolatot, és a szekrényemhez léptem. Kihúztam egy egyenes szárú farmert és egy fehér, mintás pólót. Tornacipőt vettem magamra, sötétbarna hajamat összegumiztam, oldalra fésültem tépett frufrumat. Nem sminkeltem. Shane előtt nem kellett tetszelegnem. Lesétáltam a parkba, és pont akkorra értem le, mire Melanie egy morcos intéssel elvonult, és szúrósan nézett rám.

   Mindig ezt a pillantást kaptam. Féltékeny volt rám, amennyire ember csak féltékeny lehet. Ismertem Shane-t, mint a tenyeremet, ez ellen nem tehetett semmit. Belenéztem barátom szép, zöld szemeibe. Arca gondterhelt volt, mialatt leültünk az egyik padra.

- Mi a gáz? - kérdeztem, óvatosan, hogy leplezzem hangom remegését. Felsóhajtott.

- Melanie. Megsértettem egy kis viccel... Tudod, nem is vicc, csak egy kis hülye beszólás...

- Na, mi volt az? - szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Mikor szünetben elköszönt tőlem, megfordult és elsétált, utána szóltam, hogy "Ne tekerd, nem bicikli!" ... Szerinted ekkora hülye lehet bárki is, rajtam kívül? - túrt bele szöszke tincseibe. Felnevettem.

- Ez mind? Most ezért dühös? - alig kaptam levegőt. Shane szúrós humorához nem volt egyszerű hozzászokni, de én amúgy is imádtam. Bunkó megjegyzései hozzá tartoztak, elszakíthatatlanul a részévé váltak.

- Tudod, milyen. Nehéz kizökkenteni a hercegnő-státuszból.

- Sokkal inkább Mission Impossible - morogtam az orrom alatt, mire felnevetett. Imádtam a mosolyát. Az életemet adtam volna azért, ha mindig nevetni látnám. Melanie teljesen tönkretette az ő pozitív, mindig vidám, kekeckedő énjét. Úgy döntöttem, témát váltok. Felé nyújtottam I-Pod-om fülesének egyik felét.

- Figyeld, mit szedtem le tegnap éjjel - és benyomtam a Chrispy Predators című számát. Felcsillant a szeme.

- Dubstep! Imádlak! - ölelt magához, aztán lassan egész teste a zene erős ritmusára kezdett mozogni. Ezt a stílust kevesen szeretik, mivel túl kemény, és nincs benn szöveg, ha van, akkor az is egész kevéske. De mi hosszú órákon át képesek voltunk dubstep-et hallgatni, nem törődve a gondokkal. Melanie gyűlölte ezt a zenét. Ő Justin Biebert, Lady GaGát és egyéb pop-istenséget hallgatott, amit az én fülem nem bírt elviselni. Tudtam, hogy Shane miért lett olyan, amilyen. A családja olyan tragédiákon esett túl, hogy bármely embert a földhöz vágta volna, de Shane erős maradt. Senki nem tudott a dolgairól, rajtam kívül. Nadine Hell, a perfekt lelki szemetes láda.

   Shane Crimm hozzám tartozott. Ugyan azt éltük át mindketten, ugyanúgy gondolkodtunk, szavak nélkül is értettük egymást. És ő mégsem akart engem. Már írtam egy levelet, és elhatároztam, hogy majd húsz év múlva odaadom neki, ha addig nem döbben rá, hogy mi ketten összetartozunk,

- Mennem kell, el kell vinnem Melanie-t a nagybátyjához... - motyogta. Hozzám hajolt, és megpuszilt. Átöleltem.

- Viselkedj, Shane Crimm! - szóltam rá zavaromban kacarászva, mire ő is elmosolyodott.

- Igyekszem. De tudod, hogy képtelen vagyok rá, Pokolfajzat! - nevetve ugrott el lendülő kezem elől. Én is nevettem. Vezetéknevem miatt akasztotta rám ezt a becenevet, és, bár ez hét éves korunkban még menőnek számított, tizenhét évesen már korántsem akkora poén. Mindegy, én azért boldog voltam, hogy ennyi szál, ennyi emlék kötött minket össze.

   Házunk felé sétálva, még láttam, hogy kihozza garázsukból a kis, piros pick-up-ját, és még elhajtva intett nekem. Mosolyogva viszonoztam köszönését, és besétáltam a házba. Már sötétedett. Lezuhanyoztam, felvettem hosszú, fehér pólómat és egy franciabugyit, pizsama gyanánt. Hajamat leengedtem, és bedőltem az ágyamba, mialatt bekapcsoltam a tévét. Békésen elszundítottam. Egyszer csak zörgést hallottam. Az ablakomhoz mentem, és Shane kopogtatott, borús arccal. Kitártam az ablakot, és ő bemászott. Leült az ágyam szélére, teljesen magába zuhanva. Nem ültem le mellé. Az ablakomnak támaszkodtam.

- Mi az? Miss Iskola Hercegnője megint kiborított? - kérdeztem. Dühösen nézett rám.

- A neve... végül is, igazad van. Totálisan ki van rám bukva. Miért vagyok veled, miért kopott farmerben járok, miért hallgatok beteg zenéket... Szinte mindent gyűlöl, ami én vagyok! - fakadt ki. Elmosolyodtam.

- Egyáltalán nem vagy szerethető, Shane

- Szóval olyannak, mint te? - kérdezte. Felsóhajtottam.

- Nem tudom. Csak ismerlek, és te vagy a legkevésbé kedves ember, akivel valaha találkoztam. Felsorolom azokat a tulajdonságokat, melyekkel rendelkeznie kell annak, aki el akarja viselni Shane Crimm-t - kacsintottam. Elmosolyodott.

- Jogos. Ne haragudj, hogy ilyenkor török rád. Csak nem tudtam, hova mehetnék... - most már mellé ültem, és átkaroltam. Az ölembe fektette a fejét, és hallottam, hogy lelassul a lélegzete. Jól esett a közelsége, de nem akartam kínozni magam.

- Na, ideje hazamenned, Shane. Jó éjszakát - kacsintottam, és kitránszporáltam az ablakon. Erősen csuktam be, mikor már kimászott. A könnyeim folyni kezdtek.

   Teltek a napok, és Shane nem hívott, nem jött át. Hangulatom az időjáráson is tükröződött, non-stop zuhogott az eső. A napok szörnyű hosszúak voltak, az éjszakák még keservesebbek, mint eddig, a rengeteg vihar megtépázta a szép, nyár-eleji természetet, amit úgy szerettem nézni. Shane és Melanie együtt voltak, láttam őket többször is, de Shane nem nézett rám. Műmosoly ült szép arcán, míg Melanie pofikája elégedettséget tükrözött. Legszívesebben sírtam volna. Azután az éjszaka után nem erre a viselkedésre számítottam volna.

   Tánc próba után - mert igen, táncoltam -, szakadó esőben, villámlásban indultam haza a koromsötét utcákon. Hallottam, hogy valaki fut utánam. Nem érdekelt.

- Nadine! - ismerős hang tört át a vihar zaján. Nem álltam meg. Nem hiányzott most, de mindennél jobban akartam.

- Pokolfajzat! - erre már meg kellett állnom. Shane utolért, s zöld szemeit az én szürke tekintetembe fúrta.

- Ha észrevennéd, hogy csak én értelek meg... - kezdtem önkéntelenül.

- Amit kerestem, végig az orrom előtt volt... - folytatta, miközben hatalmas kezeivel beterítette a hátamat, és mélyen a szemembe nézett.

- Te hozzám tartozol...

- Ennyi idő alatt, hogy nem vettem ezt észre?

- Emlékszem, mikor az éjszaka közepén megjelentél nálam...

- Csak te tudtál megnevettetni, mikor sírni akartam...

- Ismerem a kedvenc zenéd, az álmaidat...

- Azt hiszem, már tudom, hogy hozzád tartozom...

- Talán végre rájöttél... Mi...

- Összetartozunk.

Ezután, hosszan csókolóztunk a szakadó esőben.